2017. április 22., szombat

kettétört vallomás

Szeretem a köztes állapotokat, mert ingázhatok a jó és a rossz között. Hogy hol ronthattam el már megint. Ezzel szemben a bizonytalanságtól mindig is rettegtem, a félelmeim listáján az első helyeken szerepel. Félek a csalódástól, félek a fájdalomtól is. Pedig tisztában vagyok vele, hogy elkerülhetetlen.

Sokszor próbálok felejteni vagy eltemetni magamban bizonyos emlékeket, pillanatokat, gondolatokat, de elengedni semmit nem tudok. Nem vagyok bosszúálló, sosem voltam. Nem szeretek más embereket megbántani, mert úgy gondolom, hogy a világon senki nem érdemel fájdalmat. Tisztességtelennek tartom, ha átvernek valakit és utána sajnálják. Ilyen nincs. Hazudni sem hazudtam soha, mert nem látom értelmét. Azzal, hogy hazudok valakinek, magamat is átverem. És ezek után hogyan bízzak meg magamban? És hogyan várjam el, hogy mások is megbízzanak bennem? Ezért ítélem el a hazugságokat, mert nem akarok folyamatos bizonytalanságban élni. Félni, hogy mit mondhatok és mit nem, hogy kinek mondhatom és mikor. Sokkal több energiát vesz el akár egy apró hazugság is, mint a színtiszta valóság. 

Mostanában nehéz tisztán látnom és nem is megy jól. Nem bízok meg senkiben, rosszabb vagyok, mint egy hazugságvizsgáló. Múltkor ráordítottam egy srácra, hogy ne hazudjon, pedig alig volt több egy ártatlan füllentésnél. Kikészít, hogy egyedül csak magamat érzem megbízhatónak és bezárkózom. Félek. Igen, beismerem, hogy félek. 

Megkérdezték azt is, hogy nem fáj-e. Hogy nem érzek-e dühöt, haragot, vagy nem akarok-e lekeverni egy irtózatos nagy pofont. Egyszerű és diplomatikus válaszom szerint: nem. Keserű szájízzel lenyeltem a szokásost, mosolyogtam és mentem tovább, mint mindig, miközben minden egyes pillanat bennem ragadt. El kéne engednem. És fel kell tennem a világ legegyértelműbb kérdését, hogy mégis mi a francot akarok. Néha azt hiszem, minden rendben, de ilyenkor mindig rádöbbenek, hogy képes vagyok órákig csak ülni és a gondolataimban elmerülve felidézni azt, ami már rég nincs. Soha nem is volt, mondjuk ki. Ilyenkor fejben bosszú-hadjáratokat gyártok, de tudom, hogy semmi értelme sincs és nem is akarom igazán. Nem akarok fájdalmat okozni, pedig tudnék, de az nem én vagyok. 



Sosem szakítottam meg kapcsolatot, barátságot, szerelmet. Ha már az elején tudtam, hogy kudarcra ítélt a dolog, elengedtem és nem is mentem bele. Életemben egyszer vetettem véget egy barátságnak és nem épp kedvesen, de így kellett lennie. Nem vagyok rá büszke. Vannak olyan barátaim is, akikkel már egy fél éve nem beszéltem, de gondolok rájuk és ugyanúgy a barátaimnak tartom őket, még akkor is, ha ők már valószínűleg el is felejtettek. Néha jó lenne tudni, hogy gondolnak-e még rám valaha. Hogy eszükbe jutok-e néha... vagy egyszerűen csak hiányzom-e nekik. 

Naiv, kis hülye vagyok, tökéletesen tudom. Talán még szánalmas is. Azt hiszem, hogyha soha nem bántok meg senkit, ha soha, senkinek nem okozok fájdalmat, akkor én sem csalódok soha. Fel kéne nőnöm végre, mert folyamatosan csak pofára esek. Nehezen bízok meg bárkiben is. És persze Murphy's Law, akiben teljes mértékben megbízom, valahogy mindig fájdalmat okoz. Amikor utoljára csalódás ért, már nem tudtam, mit mondhatnék, megszoktam. A sírás már szóba sem jöhet, képtelen vagyok rá. Inkább csak emésztem magam, hogy hol rontottam el és a tökéletes, "Miért?" költői kérdésen agyalok. Túl őszinte vagyok, és valahogy sosem származott belőle semmi jó. 

Te jó ember vagy, Panni. 
Ember vagyok, de nem jó. Nem vagyok jó ember. Jó ember vagyok? 

Padlón voltam és megszorították a kezem. A szemembe nézett és komolyan mondta: Te jó ember vagy, Panni. Azóta ezen az ötszavas, egyszerű kis mondaton gondolkodom. Százszor újraformáltam, elsuttogtam, de sehogy sem jó. Tényleg jó ember volnék? Nem tudom. Jó ember szeretnék lenni? Talán még megpróbálhatom.

Ezért minden: önkínzás, ének:
Szeretném, hogyha szeretnének,
S lennék valakié
Lennék valakié
(Ady Endre - Szeretném, ha szeretnének)

2016. december 17., szombat

három

2013. december 14.
Szóval, pontban a fenti dátum szerint, három éve kezdtem el boldogítani a népeket. Tudom, szörnyű amit az utóbbi időben leművelek a bloggal kapcsolatban, de lesz ez még más. 

Fogalmam sincs, mit írhatnék. Köszönök minden kattintást, feliratkozást, kommentet, olvasást, pipát, még akkor is, ha nem valami nagy számokról beszélünk. Köszönöm a szavakat, köszönöm ezt a három évet *nyáladzás*. Szóval most akik olvasnak (ha egyáltalán ennyi idő után még érdeklek valakit), kapnak egy hatalmas ♥. 


És igen, ez hihetetlenül érzelmes lett, ezért magamhoz híven benyögök még ide valamit. 

élethelyzetek
[amikor mindenki a telefonját nyomkodja, te pedig nem szólaltál meg már egy jó ideje]
és mondasz valamit
- Gyerekek... érzem ahogy rohad a pofám. De csak a jobb... mindjárt oszlani kezd. És így bűzleni fog, meg gennyes lesz az egész, mint a rosszul megrendezett filmekben az oszlásnak-indult-hulla. Elsorvad. 

[amikor nagyon reggel van, de a suliban először a barátnőiddel futsz össze]
és ritka alkalom, viselsz sminket
- Wow, Panni, ma nagyon csinos vagy!
- Kösziii (örül, hogy végre valamit jól csinált). 
- Te nem is használsz alapozót?
- Nem, minek? Nem szeretem, beleragad a pofámba, meg a kezem is így összekeni, ha támasztom az arcom, meg olyan, mint valami maszk, érted... 
[itt eltelik pár perc és már enyhén másról van szó]
- És a szemeden nem zavar? Nem szoktál belenyúlni, elkenni vagy ilyesmi?
- Mi, én a szememre nem használok alapozót... 

és mindjárt karácsony... nem, ez hibás. mindjárt egy éve, hogy felvételiztem... hát azta.